Adós vagyok. Feltétlenül el kell még mesélnem a tegnap kapott fából készült kalapos kellék, a Fej történetét. Tartozom ezzel egyrészt annak a piros cipős hölgynek, akitől megkaptam, másrészt a Fejnek magának.
Jankó élete jelentős részét Buda egyik legszebb kerületében, a Jánoshegy lábánál töltötte. Szerette a zöldet és az őt körülvevő kispolgári miliőt mindannak a sok szenvedésnek ellenére, ami csak rönkké válása óta érte.
Kínoztatásaira nem gondol már, hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy egy csinos, piros cipős hölgy rátalált a hideg járdán, nincs oka panaszra már. Számos csapáson ment keresztül, amik nem múltak el nyomtalanul az évek során. A sérülések száma csak nőttön nőtt. Nem mintha nem szerette volna a munkát, amire fogták. Szerette a színeket és az anyagok és szőrmék puha melegségét. Csak épp minden szépség ellenére is fájt. Fájtak a szurkálódások, a gőzölés és a legjobban az, amitől a fejtető végigrepedt. Tudta, hogy ő egy nemesebb cél eléréséhez kellő eszköz csupán. Mégis úgy érezte, pihenne már egy kicsit. Ne szurkálják, ne vasalják többé, vagy legalább hagynának már neki egy kis nyugtot. Azon a bizonyos őszi napon, amikor az utcára került, boldoggá tette a nyugalom. Az aszfalt azonban hidegnek bizonyult és egyre több kutya kerülgette, emiatt megszállta az aggodalom. Mi lesz most vele? A szabadban kiszolgáltatott és árva. Még talán néhány szú is beleköltözik, és a vége rosszabb lesz, mint képzelte: porrá foszlik. Nem vágyott ilyen sorsra. Épp hasonlóképp őrlődött létezés és elmúlás kérdéseit latolgatva, mikor feltűnt a piros cipő. Boldog és kíváncsi hangok csattantak fel, majd hirtelen valaki két kézzel jól megmarkolta és magához szorította. Jó meleg volt és finom puha az anyag, ami a hóna alatt tartotta. Kis idő múlva új otthonra lelt, egy budakeszi lakás nappalijában. A hölgy mindig nagyon kedves volt hozzá. Nem szúrta, nem gőzölte, hanem kedves volt hozzá. Még el is nevezte és tulajdonképpen attól a pillanattól hívták Jankónak. Teltek múltak az őszi hónapok és lassanként beállított a karácsony. A nappali megtelt karácsonyi díszekkel és néhány fával, ő pedig égősor fűzért kapott és viselte büszkén egészen januárig. Az új év azonban ismét változást hozott az 57-es fafej életében: megint költözött. Egy szép napon műanyag szatyorba tették és egy hosszabb séta után ismét új otthonban találta magát. Ezúttal is egy asztalon kapott helyet, bár érzi, hogy még van ebben az állapotban némi ideiglenesség.
Jelenleg azonban köszöni jól van, nincs sem túl meleg, sem túl hideg. Továbbra sem szurkálják, bár a feje tetejére megint egy kalap költözött.
