Tegnap úgy éreztem megérett az idő egy újabb látogatásra a boldogság picike olasz szigetén. Este, az óráim után került rá sor, úgy nyolc óra tájban. Hogy ennek miért van jelentősége? Mindjárt kiderül. Enikővel találkoztunk és azonnal a kis passaui Velence felé vettük az irányt. Leültünk, kényelembe helyeztük magunkat és rögtön meg is jelent Signore Nonloso. Az időt tekintve: háromnegyed nyolc volt egészen pontosan. Ezt pedig onnan tudom, hogy Az Olasz felvilágosított róla, na meg egyúttal arról is, hogy nyolc óra tájban szeretne bezárni. Azt azonban nem mulasztotta el, hogy egy-egy gratis „pink ladyt” tegyen elénk néhány csepp alkohollak, de a megszokott széles mosollyal. Miközben iszogattunk, a törzsvendégek szép lassan tovaszivárogtak. Nonloso szóba elegyedett velünk. Kik vagyunk, na de név szerint, mert azt már tudja ám, hogy magyarok vagyunk. Mit csinálunk, mit tanulunk, mit dolgozunk. Eljött a pillanat. Az én pillanatom.
Ebben a bizonyos pillanatban a legeslegjobb az volt, hogy nem én teremtettem, hanem nekem teremtették. Megkérdezték az egyetlent, amivel az a bizonyos kínos kérdés már nem kínos és nem is kérdés, hanem egy vicces és kicsit kacér válasszá változik. A válasz ugyanis gyors tükörfordításban így hangzik: Nincs munkám, de itt szerettem volna dolgozni. Itt nálam?? Meglepetés a hangban és megvillan egy gondolat fénye a szemben.
Időközben átültünk a törzsasztalhoz és elénk egy újabb cocktail kerül. Asztaltársaságunk meglehetősen vegyes: Vincenzo, a hetven éves olasz úr, és Axel a harmincas éveiben járó német üzletember. Ezt egészíti ki olykor Nonloso két napernyő összecsukása és úgy egyáltalán a kerthelyiség teljes felszámolása közben. A társalgás főként rólunk és a bolti árakról szólt. Vincenzo ugyanis épp a Normában volt élelmiszer beszerzés céljából és hosszú évek óta először fedezte fel magának, hogy jóval olcsóbban, majdnem fele annyiért tud vásárolni, mint a Rewében. Az idős emberek gyakran olyan érzékkel rendelkeznek a bolti élelmiszerárak memorizálása terén, amit az ifjabb generációk kezdetben csak csodálni, később egy picit talán unni tudnak.
Egy idő múlva bezárta kapuit a Café Bar Centrale, de Nonloso nem hagyhatta kókadni a frissen lelt magyar virágszálakat. Meghívott hát minket, hogy igyunk valamit a mintegy húsz méterrel arrébb, még nyitva tartó Café Fionaban. Ugyanazt a cocktailt kaptuk, de összeszorult, torkunk s gyomrunk, amint belekóstoltunk. A Centrale minimum egy prosecconyival jobbat tud. Beszélgetés közben fény derült a legnagyobb titokra: Nonloso nem olasz! Csak pár szó erejéig hiteti el a kis Velencébe látogatókkal, hogy valahol Dél-Itáliában látta meg a napot. Valójában török és a feleségével együtt hozta létre birodalmát. Elárulja azt is, hogy élt Magyarországon és a Váczi utcában dolgozott, Érden pedig az akkori "Nőjével" (Frau) lakott. J Vincenzonak is volt szerencséje úgy harminc évvel korábban megtapasztalni, hogy mit tudnak a magyar nők. Ő Bécsben élt együtt hét hónapig egy hölggyel, akitől az élet egy nem meghosszabbított tartózkodási engedély révén szakította el. Most is szép emlékeket őriz Karolináról a szívében.
Az este végén cuppanós puszikkal jó estéket kívántunk és Nonlosoval megegyeztünk, hogy hétfőn visszatérek tanulmányozni a terepet, és ha komolyan gondolom… teljesülhet a vágyam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése